1.- A jelenlegi állapot

Általam az emberiség történetének eddigi legnagyobb átverésének tartott „rendszerváltás” után 20 évvel, pestiesen szólva: „ott vagyunk, ahol a part szakad”.
A részletek kifejtését a korábbi bejegyzéseimben már megtettem, ami a reakciókból ítélve nem nagyon tér el az általános vélekedéstől. Az ismétléseket ezért most mellőzném.

2.- A közös nyelv hiánya

A politika mára már önálló tudománnyá vált, aminek a többi tudományterülethez hasonlóan önálló nyelvezete, és a külső szemlélődő által követhetetlen, de a jelekből ítélve a politika szereplői számára is nehezen követhető fogalomrendszere van.
Ez utóbbi nemcsak azért jelent problémát, mert a politikai elit sem beszél „közös” nyelvet, hanem mert így a közember – akiről, illetve akiért egy köztársaságban a politikának szólnia kellene – rendszeresen (tév) eszmék áldozatává válik.

3.- A tudományterületek kölcsönhatása

A fizika eredményeinek a kémiában, a kémia eredményeinek pedig a biológiában történő adaptációja, alkalmazása, - hogy csak két irányt említsek a számtalanból - szinte kivétel nélkül új felismerésekhez, ismeretekhez, nem ritkán tudományos paradigma-váltásokhoz vezettek.

Laikusként úgy gondolom, hogy a kívánatos társadalmi változások nehezen elképzelhetők a politikatudomány megújulása nélkül, amihez viszont szükség van a kapcsolódó tudományterületek eredményeinek befogadására, adaptációjára.

A rendszerelmélet, az információ-, és döntéselmélet, a játékelmélet, vagy a káoszelmélet, (hogy csak az általam fontosnak gondolt „új” tudományterületeket említsem) eredményeinek, és törvényszerűségeinek társadalmi kölcsönhatásokra, és folyamatokra történő értelmezése, - ha párosul egy filozófiai megközelítéssel - egészen biztosan új felismerésekhez vezethet.

4.- A társadalom nem fapapucs

Az absztrakció képessége az ember kivételes adottsága. Ennek, és a közösségi létformának az eredménye a termelőeszközök fejlődése, és az emberi tudás gyarapodása.

A különböző társadalmak – hasonlóan a fapapucshoz – emberi absztrakció eredményeként jöhettek létre. Mind a két esetben az ember a valóság létező elemeiből gondolati szinten megalkot egy újat, egy addig nem létezőt.

A lényeges különbség a két változat esetében abban van, hogy amíg a fapapucs konkrét „fizikai” formát ölthet, addig egy eszmerendszer által leírt absztrakt társadalomkép, csak a hatalom birtokában erőszakkal - mások „absztrakciói”, vagy érdekei ellenére – legfeljebb csak megközelíthető cél lehet.
A zsákutcás politikai eszmék az öncélú hatalomgyakorlás kiszolgálóiként, mint dogmák, a társadalmi megújulásnak egy idő után a legfőbb korlátaivá válnak.
Ennek az időszakát éljük napjainkban is, amikor a változás legfőbb korlátja a tőkés társadalom, és annak demokratikus (hazug), vagy diktatórikus (erőszakos) politikai rendszere.

A társadalom egyéni döntéseink, és cselekedeteink révén válik elviselhetetlenné, nem ritkán embertelenné, és természetesen döntéseink, és cselekedeteink révén válhat az emberi boldogság megtalálásának közegévé is.

Megvalósíthatatlan jövőképek, „fapapucsok” értelmetlen versenye, az öncélú hatalomgyakorlók „cserélgetése” helyett, a közjót szolgáló döntéseink feltételeinek megteremtésére kellene koncentrálni.
Első lépcsőben természetesen a politikai döntések szintjén, mert a társadalmi folyamatokra ezek a döntések vannak a legnagyobb hatással.


5.- Vezethessenek a legjobbak

De tudjuk, hogy a legjobbak sem tökéletesek, ezért a hatalom eddigiektől eltérő megosztása, az új hatalmi célra tekintettel elengedhetetlen.

- Van aki a közösségi értékek iránt elkötelezett, erkölcsi, és emberi értékei nem a kinyilatkoztatásaiban nyilvánulnak meg, hanem döntéseiben és cselekedeteiben. Ugyanez az ember a különböző tudomány területeken nem feltétlenül járatos, és lehet, hogy alkalmatlan egy szakmai kollektíva irányítására.

- Van aki egy tudományterület –összefüggésekben is gondolkodni képes – elismert művelője, aki másokkal együttműködve a legalkalmasabb lehet a racionális alternatívák kidolgozására. Ugyanez az ember nem kell, hogy egy szervezetet irányításához feltétlenül értsen, és nem kell talán az „üdvhadsereg” tagjának sem lennie.

- Van aki megfelelő szakmai elismertséggel rendelkezik, és rendelkezik egy szakmai közösség irányításához szükséges ismeretekkel, és képességekkel is.

Az nehezen vitatható, hogy a hatalom a saját képére formálja azt a közösséget, amelynek irányítását lehetőségként, vagy feladatként megkapja.
Biztosítanunk, és támogatnunk kell, hogy a legjobbak hatalomba kerülhessenek, és közös boldogulásunkat szolgálva a „saját képükre” formálhassák a társadalmat.

Ha ennek feltételeit, a meglévő lehetőségek ellenére sem teremtjük meg, - mert ragaszkodunk saját "fapapucsainkhoz", - akkor megérdemeljük, hogy mint ahogy eddig mindig, a szemfényvesztők, a szervilis középszer, és legvégül a gonoszok uralkodjanak fölöttünk.

petibatya (egy demosztokrata)

A fejlődést, vagy hanyatlást, a társadalmi inga kilengési irányát a csodák, vagy a szörnyűségek felé, vitathatatlanul azok a személyek befolyásolták döntően, akik birtokában voltak a központi hatalom, az állam fölötti rendelkezési jognak, akik a politikai döntéseket meghozhatták és végrehajtatták.

Vezetőink, a politikai hatalomnak a birtokosai szabhatják meg ugyanis a társadalmi erőforrások működtetésének célját, és az állam fölötti rendelkezési jognak köszönhetően ösztönözhetnek, vagy adott esetben kényszeríthetnek bennünket a megfogalmazott (vagy rejtett) cél szolgálatára.

2.- A hatalom szerepe.

Nem szorul talán különösebb bizonyításra az állítás, mely szerint a hatalmi cél, és annak szolgálatát ellátó politika milyensége alapvetően határozza meg társadalmunk működését - fejlődését, vagy hanyatlását - és természetesen egyéni sorsunk alakulását is.

A hatalmi cél és a politika milyensége pedig elválaszthatatlan a politikus személyétől, annak emberi és szakmai kvalitásaitól, elhivatottságától és nem utolsó sorban egyéni érdekeitől.

A politikához, mi közönséges földi halandók sokféleképpen viszonyulhatunk. Lehetünk közömbösek, gyűlölhetjük, de akár még szerethetjük is. Egy dolog van, amit nem tehetünk meg: a hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat.

Úgy gondolom, hogy a politikai döntés egy társadalmi közösség életében minden rendű és rangú döntések legfontosabbika.

A politika és a politikus személyének társadalmi szerepét éppen ezért nem lehet túlhangsúlyozni.


3.- Tökéletlenségünk kockázatáról.

Talán közhelynek számít, de legtöbben így gondolhatjuk: mi emberek kivétel nélkül tökéletlenek, esendőek vagyunk.
Érvényes ez a megállapítás a magukat néha tévedhetetlennek gondoló politikusokra is.

Napjaink társadalmai megítélésem szerint eljutottak egy olyan határig, amikor a közösség számára beláthatatlan következményekkel járhat, ha egyéni tökéletlenségünk kockázatait nem zárjuk ki a legmagasabb szintű döntési folyamatból, a politikából.

A pártok közvetítésével megvalósuló politikai képviseleti forma - a demokrácia - a maga sajátos eszközeivel ennek a kockázatnak nyit széles terepet, melyben a kényszerű alávetettség „puha” változatai mellett, a személyi kultusszal fűszerezett legkeményebb diktatúrának is helye van.


4,- A kockázat kizárásának lehetősége.

A demosztokrácia elképzelt modellje többek között ennek a kockázatnak a kizárására kínál megoldási javaslatot azáltal, hogy a politikai döntések, csak az egymástól függetlenül, alulról építkező hatalmi ágak együttműködése eredményeként születhetnek.

A demosztokrácia politikai struktúrájában ugyanis az átfedések kizárásával, a legméltóbb személyek "kompetenciája" a döntés, a leghivatottabbaké a valóság feltárása, a legkreatívabbaké a részérdekeket kiegyensúlyozottan ötvöző racionális alternatívák kidolgozása, és a leghozzáértőbbeké az állami intézmények irányítása.

A politikai folyamatok valamennyi szereplője azon a részterületen „képvisel” bennünket, választókat, ahol azt számunkra hiteltérdemlően megteheti.


Epilógus

- A demosztokrácia politikai döntéseinek szintjén, a hatalom megosztásával, a „kényszerű együttműködéssel” talaját, és értelmét veszti a hatalom megszerzéséért folytatott küzdelem, az önpusztító harc.
- Nem iktatja ki a demosztokrácia a kényszerű együttműködés „oltárán” az értelmes versenyt, hiszen a legméltóbb a leghivatottabb, a legkreatívabb, és a leghozzáértőbb „megtisztelő címekért” bárki ringbe szállhat.

petibatya (egy demosztokrata)

Hamisak azok az állítások, amelyek akár a természeti, akár a társadalmi folyamatokkal összefüggésben megkérdőjelezik, vagy tagadják az állandó mozgást, a változás állandóságát.

Hiba lenne a tőkés társadalmat – ami a diktatúrák és a velük azonos gyökerű demokráciák politikai rendszereinek „közös gyümölcseként” mára beérett, és globálissá vált - egy megváltoztathatatlan társadalmi formációként elfogadnunk.


1.- A felismerés.

„ A dolgok tovább így már nem mehetnek.”

- Nem azért, mert a rendszer igazságtalan. Tudjuk, igazságtalan.
- Nem azért, mert kevesek hasznára és boldogulására, sokak kárára és nyomorúságára működtetjük a társadalmi erőforrásokat. Tudjuk, így működtetjük.
- Nem azért, mert a rendszer által gerjesztett társadalmi békétlenség emberek millióinak sorsát keseríti meg, és teszi elviselhetetlenné. Tudjuk, azzá teszi.

Természetesen a felsoroltak is alapos okai lehetnének a változtatásnak, de mint láttuk, ezekkel a „bajokkal”, néhány száz évig – egy zsákutcás kiugrási kísérlettől eltekintve – a tőkés társadalom „elboldogult”.
A korábban „kiugrók” elmúlt évtizedek alatti visszatérése is azt az álláspontot erősíti, hogy nincs alternatíva.
Nincs másik út, csak a hatalomnak való kényszerű alávetettség, az állandó küzdelem, és harc, a nyomor, vagy az attól való rettegés, és az ember számára egyre élhetetlenebbé váló természeti környezet.

A dolgok tovább így már azért nem mehetnek, mert a tőkés társadalom, az embernek nem csak, mint közösségi lénynek az érdekei ellen hat, de a megvalósuló belső folyamatok irányultságuknál és nagyságrendjüknél fogva, az embernek, mint biológiai lénynek a fennmaradását is belátható időn belül ellehetetlenítik.

A változtatás tétje ma már nem kevesebb tehát, mint az emberi faj léte, vagy nem léte.

Legyünk szegények, vagy gazdagok, rablók, vagy pandúrok, fehérek, vagy feketék, ha közös akarattal nem változtatunk a társadalmi erőforrások működtetésének célján, a hatalmi célokon, akkor rövid időn belül eltűnünk a semmibe.


2.- A szándék

A felismerést követően el kell jutni a változtatás szándékáig, a pozitív irányú változások akarásáig.

A legkülönbözőbb alapokon nyugvó eszméktől és ideológiáktól vezérelten, vagy pusztán a belső késztetés, az emberség okán szerte a világon milliókban munkál jobbító szándék, pozitív irányú tenni akarás.
Nincs ez másképpen hazánkban sem. Se szeri, se száma azoknak a kezdeményezéseknek, szerveződéseknek és embereknek, amelyek, illetve akik a társadalom egyre mélyülő problémáit látva, a maguk módján kivétel nélkül mind jobbítani akarnak.


3.- A cél

Egy olyan új típusú társadalom létrehozása lehet a cél, amely a külső rendszerekhez való alkalmazkodó képességét az egyes emberek tudatosan vállalt cselekedeteinek köszönhetően, a harmónia újból és újbóli megteremtésével, a lehető legtávolabbi időpontig kitolhatja az emberi létezés végső határát.

Úgy gondolom, hogy a társadalom, - mint erőforrások működtetését megvalósító rendszer – belső folyamatainak racionálisan és morálisan is elfogadható célja nem lehet más, csak az őt létrehozó, és egyben a rendszer részét is képező Ember szolgálata.

Ez a „szolgálat” kizárólag a rendszer harmonikus működtetésével, a társadalmi békében, a viszonylagos jólétben, és a természeti rendszerekkel harmonizáló társadalomban testet öltő közjónak az érvényesülésével teljesedhet ki, és válhat valóra.

Az ember cselekedeteinek értelmét „önző” módon, ennek a létezését biztosítani képes rendszernek - nevezetesen a globálissá vált emberi társadalomnak - a harmonikus működtetésére való törekvés, a közjó megvalósításának a szándéka kell, hogy jelentse.

Egyéni múlandóságunk, és tökéletlenségünk tudatában, az időben egymás mellett létező, és egymást átfedő generációk és nációk tagjainak együtt, egyenrangúakként, egymást kiegészítve és segítve van csak esélyünk, egy folyamatosságot biztosítani képes rugalmas társadalom megalkotására.


4.- Az út

Egy társadalmat erőszakkal, vagy hazugsággal jobbá nem tehetünk. Ilyen módon a változtatásra megérett, lecserélendő elavultat, a rosszat legfeljebb egy másik hazugra, vagy erőszakosra válthatjuk, miközben a lényeg változatlan marad.

A kívánatos eredményre csak a békés út, és a problémák valós okainak feltárását követő, morálisan elfogadható, és konkrét elemeiben meghatározott racionális alternatívák vezethetnek, amelyek mentesek mindenféle utópiától.

A demokrácia talán legfőbb erénye, hogy játékszabályai békés úton megváltoztathatóak, mely lehetőséggel, ha okosan élünk, társadalmunk jobbá, valamennyiünk számára élhetőbbé tehető.

Ennek a lehetőségnek a figyelembevételével, megkerülhetetlenül létre kell hozni azt a szervezetet, amelyik a változtatást, az új társadalmi, és nem mellékesen új hatalmi célt, és az annak szolgálatára alkalmas politikai struktúrát (választási, és politikai döntési mechanizmust) választható alternatívaként az állampolgároknak felkínálja, és a változásokban mintegy katalizátorként közreműködik.


5.- A hit

- A társadalom a döntéseinket követő cselekedeteink révén válik elviselhetetlenné, nem ritkán embertelenné.

Joggal hihetünk abban, hogy döntéseink és cselekedeteink révén a társadalmunkat jobbá, élhetővé tehetjük, ha tetszik az emberi boldogság megtalálásának közegévé formálhatjuk.

-A társadalmi bajok gyökerei kivétel nélkül a politikában, a politikai mechanizmusok irracionalitásaiban keresendők.
Az ember, mint racionális lény, képes érdekei felismerésére, és rendelkezik a döntés és a cselekvés, a változtatás lehetőségével.

Joggal hihetünk abban, hogy érdekeinket felismerve, képesek leszünk ezeknek az irracionalitásoknak a megszüntetése, a hibás mechanizmusok átalakítása, ésszerűsítése.

Én hiszek ezekben, és talán nem egyedül.

petibatya (egy demosztokrata)

A kérdés ma már nem pusztán költői, melynek helyes megválaszolása szerintem korunk emberének felelőssége, megkerülhetetlen, és egyben legfőbb kötelessége.


1. A rossz válaszok

1. 1. Demokrácia és diktatúra

Mindkettő célja a rész uralmának hatalmi eszközökkel történő megvalósítása az egész fölött.
A demokrácia és a diktatúra minden látszat ellenére egy tőről fakadnak. Ez a közös eredet a hatalom birtoklásának vágya és akarása, melynek következménye mind a két politikai rendszer esetében az érdekérvényesítésből kirekesztettek kényszerű alávetettsége, elnyomása.
A kettő közötti különbség „csupán” annyi, hogy a demokrácia alapja és hatalmi eszköze a hazugság, a diktatúráé pedig a nyílt erőszak.
A két rendszer közötti átjárhatóság természetes, közöttük a határvonal legtöbbször szubjektív megítélés kérdése.

1. 2. A kapitalizmus

A hatalmi cél a tőke, a tőketulajdonosok érdekeinek a reálfolyamatoktól is elszakított szolgálata, egy rugalmatlan társadalmi hierarchia és a kényszerű alávetettség fenntartása.

A rendelkezésre álló társadalmi erőforrások működtetésének elsődleges célja a profit, és nem az emberi szükségletek kielégítése, még kevésbé a béke, a jólét és a természettel harmonizáló társadalom megteremtése.

Az egyéni döntéseket, ez a törvényekkel is megtámogatott hibás, ma már racionálisan és morálisan is elfogadhatatlan hatalmi cél motiválja, ami a társadalmi folyamatokat törvényszerűen viszi el a hanyatlás, a társadalmi békétlenség, a mélyülő nyomor, és a természeti rendszerek pusztításának irányába.

Ezek a nem kívánatos belső folyamatok a társadalomnak, mint közösségi létformának a szétesését gerjesztik, és az embernek, mint biológiai lénynek az életesélyeit egyre inkább csökkentik.


1. 3. A kommunizmus

A társadalom jövőbeni belső viszonyaira vonatkozóan konkrét elképzeléseket megfogalmazó absztrakt társadalomkép, és mint ilyet, én a tőkés társadalomhoz hasonlóan egy valódi köztársaságban, a politika által képviselhetetlen utópiák közé sorolom.


2. Az én válaszaim

2. 1. Demosztokrácia

Célja, a közösség egésze érdekének, a társadalmi békében, a társadalmi jólétben és a természettel harmonizáló társadalomban testet öltő közjónak a hatalmi eszközökkel történő szolgálata.

A demosztokrácia, egy demokratikus társadalmi alrendszereken nyugvó abszolutista hatalmi struktúra (politikai rendszer), ami se nem diktatúra, se nem demokrácia.

A politikai legitimáció forrása a demosztokráciában valóban a nép, a parlamentarizmus tartalmi, és formai részei - a politikai képviselet rendszerének, és a politikai döntések mechanizmusainak szükségszerű megváltoztatásával – természetszerűen igazodnak az új hatalmi célhoz.

A demosztokrácia tökéletesen kielégíti a köztársaság politikai rendszerével szemben támasztott alapvető követelményeket.
A politikai hatalom nem kötődik egyetlen társadalmi-gazdasági alakulathoz, érdekcsoporthoz sem, célja pedig nem más, mert nem is lehet más, mint a közérdek képviselete, és a közjó érvényesülését biztosító társadalmi feltételek megteremtése.

2. 2. A közjó társadalma

A közjó társadalma valójában egy olyan új társadalmi formáció, amely konkrét elemeiben, viszony-rendszereiben és belső folyamataiban előre - a jövőbelátás képességének hiányában - nem meghatározható.
Ami róla bizton állítható, hogy sem nem kapitalizmus, sem nem kommunizmus.

A társadalmi közjó ugyanis nem más, mint egy racionális cselekvési minták és társadalmi viszonyok által meghatározott olyan értékrend, amely a társadalom tagjai számára elfogadható egyenlőtlen viszonyok mellett képes az embernek, mint közösségi lénynek az érdekeit szolgálva a társadalom fejlődését (fennmaradását) biztosítani.

A társadalmi közjó, mint elméleti kategória tartalmát illetően az emberi társadalmak fejlődésével párhuzamosan folyamatosan változó, viszont célját tekintve történelmileg változatlan értékrendként határozható meg, és ily módon felfogható a mindenkori társadalom ideális értékrendjeként, az adott társadalom kívánatos jövőképeként is.

A társadalmi közjónak az egyén által közvetlenül is jól érzékelhető két eleme a társadalmi béke és a társadalmi jólét. A társadalmi közjónak mára a legmeghatározóbb részévé vált harmadik alkotó eleme a társadalom és a természeti folyamatok harmóniája.

A közjó – ha a három meghatározó elemét el is fogadjuk – konkrét elemeiben mindenki számára más-más tartalommal bírhat.
Éppen ezért a közjó vitatható, egy köztársaságban vitatandó, de eldöntendő, és csak a diktatúrákban kisajátítható.

A közjó eszméje a társadalmat, mint rendszert külső kapcsolatainak és korlátainak figyelembevételével vizsgáló olyan absztrakt társadalom kép, amely „a társadalom működtetésének feltétel-rendszereit” a hosszú távú fennmaradás céljának alárendelten rendezi újra.

A közjó társadalmának statikus modellje itt megtekinthető, jellemző jegyei pedig itt olvashatók


3. Lehetőségünk

Számunkra, az ember számára megadatott annak lehetősége, hogy az általunk létrehozott rendszer, a társadalom működtetésének célját kijelöljük, és kialakítsuk azt a belső struktúrát, a rendszerelemek kölcsönhatásainak azt a minőségét, melyeknek révén a megvalósuló belső folyamatok szolgálni képesek egy kitűzött célt.


4. A cél

A társadalom, - mint erőforrások működtetését megvalósító rendszer – belső folyamatainak racionálisan és morálisan is elfogadható célja nem lehet más, csak az őt létrehozó, és egyben a rendszer részét is képező Ember szolgálata.

Ez a „szolgálat” kizárólag a rendszer harmonikus működtetésével, a társadalmi békében, a viszonylagos jólétben, és a természeti rendszerekkel harmonizáló társadalomban testet öltő közjónak az érvényesülésével teljesedhet ki, és válhat valóra.

Az ember cselekedeteinek értelmét „önző” módon, ennek a létezését biztosítani képes rendszernek - nevezetesen a globálissá vált emberi társadalomnak - a harmonikus működtetésére való törekvés, a közjó megvalósításának a szándéka kell, hogy jelentse.


5. A feladat

Egyéni múlandóságunk, és tökéletlenségünk tudatában, és azt elfogadva nekünk együtt, - az időben egymás mellett létező, és egymást átfedő generációk és nációk tagjainak - egyenrangúakként, egymást kiegészítve és segítve kell egy folyamatosságot biztosítani képes rugalmas társadalmat megalkotnunk.

Egy olyan új típusú társadalmat, amely a külső rendszerekhez való alkalmazkodó képességét a rendszert alkotó egyes emberek tudatosan vállalt cselekedeteinek köszönhetően, a harmónia újból és újbóli megteremtésével, a lehető legtávolabbi időpontig kitolhatja az emberi létezés végső határát.


6. Mielőtt a saját kardunkba dőlnénk

Az emberi társadalmakra - mint a rendszerekre általában - jellemző egy belső struktúra, és a kapcsolódó külső rendszerekhez való viszonyt eldöntő belső folyamatok itt is a rendszerelemek kölcsönhatásaiként olyanok amilyenek, harmonikusak, avagy diszharmonikusak.

A társadalom abban különbözik más, általunk eddig megismert rendszerektől, hogy ennek struktúráját, a rendszerelemek kölcsönhatásait, a belső folyamatok irányultságát, és ezen keresztül a külső rendszerekhez való viszonyát a tudattal, az érdekek felismerésének képességével, a döntés és cselekvés lehetőségével bíró önálló „rendszerelemek”, az egyes emberek határozzák meg.

A társadalom a döntéseinket követő cselekedeteink következtében válik elviselhetetlenné, nem ritkán embertelenné, és értelemszerűen, döntéseink és cselekedeteink tehetik élhetővé is, ha tetszik az emberi boldogság megtalálásának közegévé.

Mielőtt tehát a kezünket felemelve megadnánk magunkat a sorsnak, a társadalmi folyamatokat tőlünk függetlenül irányító „láthatatlan kéznek”, esetleg reményünket végkép elveszítve a saját kardunkba dőlnénk, tanácsos lenne, ha mi választók, a hatalomra aspirálók, és a hatalmat gyakorló megválasztottak néhány dolgot - főleg magunk előtt - tisztáznánk, és a lényegesnek tartott kérdésekben a válaszokat illetően közös nevezőre jutnánk!


7. Választhatunk

Lenni

A törvényeink és lehetőségeink által ma még biztosított eséllyel élve - a magunk és az emberiség boldogulását együttesen szolgálva - szabad akaratunk jogán elindulunk egy másik úton, melyen a társadalom hierarchikus viszonyainak és belső folyamatainak tudatos átalakításával hozzákezdünk egy élhető rend, egy emberhez valóban méltó társadalom megteremtéséhez.

Nem lenni

A jelenlegi úton tovább haladva a politikai ostobaságnak, és a vele együtt nyomuló legújabb kori barbarizmusnak teret engedve, viharos gyorsasággal elsüllyedünk az emberi szenvedéseket elmélyítő, ösztönös cselekvés önpusztító világában.

A döntés lehetősége a kezünkben van.

petibatya (egy demosztokrata)

A fentiek ellenére úgy vélem, hogy a közérdek szolgálatának ÚJ hatalmi célként való meghatározását nagy valószínűséggel az érintettek kikérnék maguknak.
Talán nem meglepő, hogy felháborodásukhoz csatlakozna bizonyára néhány, elfogulatlansággal kevésbé illethető honfitársunk is. Hiszen mi más vezérelhetné a választott képviselőinknek, tiszteletreméltó honatyáinknak, és honanyáinknak a politikai munkálkodását, mint a legnemesebb cél: a közérdek szolgálata.

A.- Alapvetés

Egy köztársaságban a politikai hatalom célja nem lehet más, mint a közérdek képviselete, és a közjó érvényesülését biztosító társadalmi feltételek megteremtése. Mivel a központi hatalom forrása a közösség egésze, a nép maga, ezért a hatalom nem kötődhet egyetlen társadalmi-gazdasági alakulathoz, érdekcsoporthoz sem.


B.- Közérdekről

A közérdek mibenlétéről, lehetséges tartalmáról talán könnyebben alkothatunk véleményt, ha előtte az egyéni érdek mindenki által kézzelfoghatóbb lényegére teszünk rövid utalást.

Egyéni érdekem az, ami nekem jó. Ahány ember, annyiféle érdek, annyiféle egyéni értékrend.

Közérdek az, ami a társadalom egészének, a köznek jó. Véleményem szerint a közérdek leginkább a társadalmi békében, a társadalmi jólétben, és a természettel harmonizáló társadalomban testet öltő közjónak az érvényesülésével azonosítható.

1.- Mert jó-e a közösség egészének a társadalmi béke?

Az egyének közötti kiegyensúlyozott és harmonikus viszony az emberi közösség természetes, és kívánatos jellemzője kellene, hogy legyen. Az egyéni érdekek, és értékrendek ugyan sokfélék, de az emberek többsége egészen biztosan békében szeretne élni.

Miért harcolunk mégis szüntelenül, a megosztottságnak, a harcnak, és az azzal járó szenvedésnek, vajon mi az oka? Kinek állhat érdekében a társadalmi békétlenség, ha egyáltalán ez érdeke lehet valakinek is?

2.- Mert jó-e a közösség egészének a társadalmi jólét?

A történelem során felhalmozott egyetemes emberi tudásnak a közkinccsé, elérhetővé, felhasználhatóvá tétele, a rendelkezésre álló erőforrásoknak a társadalom egészét szolgálóan történő működtetése, és a fogyasztási javak méltányos birtoklása a közösség érdekét szolgálja.
A tudomány és a technika jelenlegi fejlettségi fokán miért élnek egyre többen emberhez méltatlan körülmények között, éhezve, nyomorban, hajléktalanul, a kiemelkedés legkisebb reménye nélkül? A tudás fellegvárai miért omladoznak, miért hagyjuk veszni szellemi értékeinket? Kinek az érdeke, az új barbárok eljövetele, ha egyáltalán érdeke lehet ez valakinek is?

3. Mert jó-e a közösség egészének a természeti rendszerekkel harmonizáló társadalom?

Nem csak, hogy jó, de a viszonyrendszernek ez az a minősége, ami az emberi társadalom, és benne az emberi faj hosszú távú létezését egyedül biztosítani képes. A megmaradás, vagy túlélés feltétele az alkalmazkodó képességet jelentő, rugalmas belső hierarchia.

A globális emberi társadalom, mint erőforrások működését és átalakítását megvalósító rendszer, belső folyamatainak tendenciáit ismerve rohamléptekkel halad az összeomlás, a teljes megsemmisülés irányába. Ezek, a társadalom hanyatlása, és összeomlása irányába mutató materiális folyamatok a közérdekkel teljességgel ellentétesek. Megváltoztatásuk nélkül ezek a folyamatok egészen biztosan a társadalomnak, mint közösségi létformának a felszámolását, és az emberi faj megsemmisülését okozzák.

Miért szavazunk bizalmat azoknak a politikusoknak, akik egy rugalmatlan társadalmi hierarchia létrehozását, és fenntartását szolgálják? Miért támogatjuk és fogadjuk el azt a hatalmat, amelyik ostoba, és önpusztító módon a társadalmi folyamatokat az EMBER alapvető létérdekeivel ellentétes irányba befolyásolja?
Kinek az érdeke az, hogy a fejünket a homokba dugva várjuk az elkerülhető, de legalábbis elodázható kedvezőtlen végkifejletet, ha egyáltalán érdeke lehet ez valakinek is?

C. - Érdekek és döntések

1.- Egyéniek

A társadalom a döntéseinket követő cselekedeteink révén válik elviselhetetlenné, nem ritkán embertelenné, és értelemszerűen, döntéseink és cselekedeteink tehetik élhetővé is, ha tetszik az emberi boldogság megtalálásának közegévé.
Az ember nem túl bonyolult teremtmény. Ha érdekeltté tesszük a jóra, akkor a jót cselekszi, ha meg a rosszra, akkor a rosszat.

Az „érdekeltségi feltételek” megteremtése, a hatalom lehetősége, és felelőssége, a miénk , egyszerű állampolgároké pedig az, hogy mindezt megelőzően közösen a hatalmi célt meghatározzuk, és létrehozzuk az azt leginkább szolgálni képes politikai intézményrendszert.

2. – Közösségiek

Ahogy a földi csodák megalkotására, úgy a társadalmi tragédiákat okozó szörnyűségek megcselekvésére is csak együtt, egymást kiegészítve és támogatva voltunk képesek, és nem lesz, nem lehet ez másképpen a jövőben sem.
Napjaink társadalmai a globalizáció eredményeként megítélésem szerint eljutottak egy olyan határig, amikor a közösség számára beláthatatlan következményekkel járhat, ha egyéni tökéletlenségünk kockázatait nem zárjuk ki a legmagasabb szintű döntési folyamatból, a politikából.

A hatalom tényleges megosztása, hiteles személyeknek a politikai döntési folyamat különböző szegmenseibe történő beemelése, és a politikai döntési folyamatok ésszerűsítése közérdek, és egyben a pozitív irányú társadalmi változások elengedhetetlen feltétele.


petibatya (egy demosztokrata)

1.- A közösségi szintű döntésekről

Egy meghatározott közösség sorsát alapvetően befolyásoló döntések nem akkor szolgálják a közösség egészének javát, ha abban az érintettek többségének, vagy kisebbségének érdeke, vagy véleménye jut kifejezésre.
Egyik sem lehet azonos a közösség egészének - közjóként meghatározható – érdekével.

A közösségnek megítélésem szerint a döntéssel elérni kívánt célban kell egyességre jutnia, és azt követően a döntés-előkészítésre, a döntésre, és a végrehajtás irányítására a közösség legjobbjainak célszerű felhatalmazást, megbízást adni.

A társadalomban, egy politikai közösségben, amennyiben annak polgárai köztársaságban kívánnak élni, az előző elvárások teljesülése elengedhetetlen.

Egy köztársaságban a politikai hatalom forrása a nép, mely hatalom nem kötődhet egyetlen társadalmi-gazdasági alakulathoz, érdekcsoporthoz sem, célja pedig nem lehet más, mint a közérdek képviselete, és a közjó érvényesülését biztosító társadalmi feltételek megteremtése.


Ezeknek a követelményeknek a demokrácia politikai intézményrendszere – a működésének lényegéből következően – képtelen megfelelni.


2.- A megosztott hatalom szolgál, a megosztatlan uralkodik

A hatalommegosztás a pártok érdekeinek ellenére való törekvés, amit a demokrácia politikai intézményrendszere sem részesít előnyben.
Hiszen kormány alakítására (a rendszer logikájából eredően) az a párt kap megbízást, amelyik a választók többségének szavazatait elnyerve nagyobb létszámban küldhet képviselőt a parlamentbe.

A hatalmi ágak szétválasztását a demosztokrácia elképzelt modellje a demokratikus közösségekre alapozottan, alulról, egymástól függetlenül felépítve valósítja meg. A kiválasztás szempontja a múltbeli tevékenység, az egyének által korábban nyújtott teljesítmények, és nem az ígéretek, és nem a média által megformált politikai „áru”.

A demosztokrácia politikai felépítményében a legméltóbb személyek "kompetenciája" a döntés, a leghivatottabbaké a valóság feltárása, a legkreatívabbaké a részérdekeket kiegyensúlyozottan ötvöző racionális alternatívák kidolgozása, és a leghozzáértőbbeké az állami intézmények irányítása.
A politikai döntési folyamatok különböző szegmenseiben minden felhatalmazást nyert személy azon a területen teszi a dolgát, ahol azt a közjót szolgálva, a társadalom egésze számára hiteltérdemlően teheti.


3. - Uralkodjanak tovább a hatalom akarnokai, vagy vezessenek végre a legjobbak?

Bármilyen hatalom óhajtása - a legjobb szándék mellet is - csak öncélú lehet.

Öncélú hatalomgyakorlóknak a hatalom csúcsaira történő emelése, és a közérdek (a közjó) általuk történő szolgálata teljességgel abszurd elvárás, amin nem változtat az sem, hogy ezeket az öncélú hatalomgyakorlókat bizonyos időközönként újakkal lecseréljük.


Ha mi választók nem biztosítjuk, hogy a politikai döntések a legméltóbbak közreműködésével születhessenek, és nem akarjuk, hogy az országot a közösség legjobbjai irányíthassák, akkor megérdemeljük, hogy a középszer, a dilettánsok, és a „gonoszok uralogjanak” fölöttünk.


petibatya (egy demosztokrata)

"A demosztokrácia egy demokratikus társadalmi alrendszereken nyugvó  abszolutista politikai berendezkedés (politikai rendszer), ami se nem diktatúra, se nem demokrácia."

 

1.- A demokratikus közösségekről

Demokratikus közösségeknek (társadalmi alrendszereknek) nevezem mindazokat az egyenrangú személyek kezdeményezései által létrehozott nyitott közösségeket, melyeknek célja a közösségeket létrehozó és az azokat működtető egyének boldogulásának szolgálata.

1. 1.- Jellemzők

A társadalom egészének ez a közösségi forma az egyéni kezdeményezés által létrehozható olyan alrendszere, amely az egyén önmegvalósítását, képességeinek kibontakoztatását a közösségi érdekekkel összhangban képes biztosítani.

A közösség önálló részeként az egyén itt érzelmekben, tudásban, lehetőségekben úgy válik gazdagabbá, hogy miközben „önmagát” - tudását, lehetőségeit - társai számára felkínálja, s azokat szükség szerint „rendelkezésre bocsátja”, aközben a közösség tagjaitól az általa „átadott érték” többszörösét kaphatja, s kapja viszonzásul.

A demokratikus közösség egészének lelki, szellemi és anyagi gyarapodása a képességeiket kibontakoztatni tudó, az önmagukat megvalósító egyének egymást kiegészítő és segítő tevékenysége révén valósul meg.

1. 2.- Rugalmas hierarchia

A demokratikus közösségeken belül az egyének hierarchiáját - mely nélkül társadalom és annak alrendszerei sem létezhetnek - az dönti el, hogy a közösség egyenrangú tagjai közül kik azok, akik önmagukból, tudásukból, lehetőségeikből ténylegesen a legtöbbet adják át társaiknak. Kik azok, akik a közösség egyes tagjainak szellemi, lelki és nem utolsó sorban anyagi "gazdagításán" keresztül leginkább szolgálják a közösség egészének gyarapodását, és javát.

A demokratikus közösségek tagjai által a hierarchiában elfoglalt helyet nem az előjogok, nem a rejtett vagy nyílt erőszak alkalmazásával - az egyén akaratától függetlenül – „kívülről” létrehozott kényszerű alávetettség dönti el, hanem az egyéni és közösségi érdekeket felismerő, és azokat együttesen szolgálni akaró, meggyőződéssel vállalt önkéntes alávetettség, ennek az alávetettségnek a tudatos megélése és elfogadása.

Az egyének közötti kölcsönhatások - a tudatosan vállalt alávetettségnek köszönhetően - minőségükben, ezáltal hatásaikban is teljesen másként alakulnak, mint az erőszakkal létrehozott és fenntartott alá- és fölérendeltség viszonyai között.

A demokratikus közösségeken belül - nyitottságuknak is köszönhetően - domináns szerepük van a kölcsönösen előnyös kapcsolatoknak, és a közösség tagjait összetartó olyan pozitív kölcsönhatásoknak, mint az önzetlenségnek, a hálának, a tiszteletnek és a legemberibb egyéni megnyilvánulásnak: a szeretetnek.


2.- Szerepük a folyamatosságban, a túlélésben

A történelmi múltban a mai demokratikus közösségek elődei képezték a különböző társadalmaknak azt a rugalmas talapzatát, mely talapzat a hatalmi hierarchiák változásaitól jórészt függetlenül, legtöbbször azok ellenében képes volt biztosítani a nemzetekké formálódó emberi közösségek folyamatosságát, azok fennmaradását.

Az idővel „bemerevedő” hatalmi struktúrák, és a racionalitásokat nélkülöző hierarchikus viszonyok következtében veszélybe sodort társadalmak ezekből a közösségekből nyerhették és nyerték azokat az autentikus személyiségeket, akik a társadalmi változtatások szükségességét felismerték, az új társadalmi formációkat gondolatilag megalkották, és cselekvő részvételükkel azok megvalósításában a társadalmi változások katalizátoraivá váltak.


3.- Mai megjelenési formák

A demokratikus közösségekkel, lényegüket tekintve azonosak lehetnek napjaink szakmai szervezetei, érdekképviseletei, köztestületei is. Ezekben szinte kivétel nélkül fellehető a hatalom által létrehozott, és gerjesztett „kettős hierarchia”, és jól érzékelhető azok megosztottságot okozó káros hatása.

Ide soroljuk természetesen a civil szervezeteket, de a szervezetekbe nem beilleszthető "alkalmi" közösségeket is.

Átpolitizált világunkban a felsorolt szervezetek a demokratikus közösségektől teljesen eltérő céllal és módokon is működhetnek. Elég talán azokra a pártok által felülről „kreált”, képződményekre utalni, amelyekkel nap, mint nap tucat szám találkozhatunk.


4.- Összevetésük a pártokkal

A legszembetűnőbb az eltérés ezen szervezetek vonatkozásában a pártok - mint eredendően civil szervezetek - és a valóban demokratikus közösségek között mutatkoznak.

- A demokratikus közösség működésének célja a közösséget létrehozó és azt működtető egyének boldogulásának szolgálata.
- Egy párt - legyen szó bármelyik pártról is – a központi hatalmat birtokba véve a társadalom egészét kívánja a képviselt rész érdekeinek érvényesítése mellett irányítani, és uralni. A pártok létezésével és céljukkal összeegyeztethetetlen a közösség érdekének, a közjónak az érvényesítése, és a nép „boldogítása”.

- A pártok ezt az eredendően antidemokratikus törekvésüket csak az erőszak, vagy a hazugság eszközeivel képesek érvényesíteni. Az egyént ugyanis a tudása által meghatározott világképe - „hite” -, még inkább akarata ellenében képtelenség megelégedetté, netán boldoggá tenni.

- A pártokon belül  az egyének hierarchiáját az dönti el, hogy a társadalom domináns szerveződése, az állam fölötti hatalom megszerzését ki és milyen mértékben képes szolgálni. Kik azok, akik meg akarják és képesek is ezt a hatalmat megszerezni, majd megtartani, és a párt által képviselt érdekcsoportok elvárásainak megfelelően működtetni.

- A két közösségi forma, vagy társadalmi alrendszer közötti lényeges különbség még, hogy a demokratikus közösség cselekvő egyénével szemben a pártok „erősségét” elsősorban a részigazságokat a társadalom többségével általános érvényűként elfogadtatni képes, hitelesnek tűnő - a tömegtájékoztatási eszközök által is hitelessé formált - verbális személyek adják.


petibatya (egy demosztokrata)

1.- A szó jelentése

A demosztokrácia sokak szerint egy szószörny, de szerencsére szerintem azok közül a „szörnyek” közül való, amelyeknek a mögöttes tartalmát, a „lelkét” ha valaki megismeri, talán ha belé nem is szerelmesedik azonnal, de hogy megkedveli, az egészen bizonyos.

A kifejezést én egy demokratikus társadalmi alrendszereken nyugvó abszolutista politikai berendezkedés (politikai rendszer) megjelölésére használom, ami se nem diktatúra, se nem demokrácia.

A szó megalkotásánál, „összetevőinek” kiválasztásánál is erre, a látszólag egymásnak teljesen ellentmondó kettősségre kívántam utalni.
„A démosz jelentése „nép”, a demokratikus városállamokban a demos a szabad polgárok összességét jelentette, ugyanis csak a szabad emberek rendelkeztek polgárjoggal.”.
„Az arisztokrácia eredetileg olyan kormányzati formát jelent, amelyben a legkiválóbbaknak, a legjobbaknak tartottak uralma érvényesül.”.


2.- Mint politikai rendszer

Demosztokráciában a hatalom célja, a társadalmi békében, a társadalmi jólétben és a természettel harmonizáló társadalomban testet öltő közjó szolgálata.

A politikai legitimáció forrása a demosztokráciában valóban a nép, a parlamentarizmus tartalmi, és formai része viszont - a politikai képviselet rendszerének, és a politikai döntések mechanizmusainak szükségszerű megváltoztatásával – természetszerűen igazodik az új hatalmi célhoz.

A demosztokrácia meg kíván felelni egy köztársaság politikai rendszerével szemben joggal támasztott követelményeknek, melyek röviden a következők.
Egy köztársaságban a politikai hatalom forrása a nép, mely hatalom nem kötődik egyetlen társadalmi-gazdasági alakulathoz, érdekcsoporthoz sem, célja pedig nem lehet más, mint a közérdek képviselete, és a közjó érvényesülését biztosító társadalmi feltételek megteremtése.

Amiről talán a köztársaság híveinek nem lenne szabad megfeledkezniük, hogy a köztársaság a kényszerű alávetettség, és a zsarnokság feletti győzelem eszméje.

petibatya (egy demosztokrata)

„ A balek jószívű ember, aki a jószándéka által vezérelve, bárkitől felhasználtatja magát, de a visszaélést meglátni igen optimista.”

„Szélhámos a másik fél rovására érdemtelennek tartott előnyre tesz szert arra alapozva, hogy a másik fél nincs eléggé tudatában vagy egyáltalán nincs is tisztában olyan körülménnyel, amely az adott helyzet helyes értelmezéséhez elengedhetetlen.”

„A szélhámosság fogalmának három kulcsfontosságú feltétele van.
- A szélhámossal ellentétben a másik fél valami miatt nem elégségesen tájékozott a valóságos helyzetről, a valóságtól eltérő illúziója van a másik félnek.
- A szélhámos aktívan cselekszik azért, hogy ez az illúzió létrejöjjön, ez nevezhető szándékos félrevezetésnek is.
- A félrevezető illúzió következtében érdemtelennek tartott előnyre tesz szert a szélhámos.
A szélhámossághoz közeli fogalmaktól való elkülönítésnél alapvetően vizsgálandó kérdés, hogy van-e szándékos félrevezetés, és az ezzel szerzett előnyt érdemtelennek tartják-e.”


1.- "Ha megkérdezel egy, a közjó társadalmára vágyó, az átlagosnál műveltebb embert, azt a választ fogod várhatóan hallani, hogy jó dolog ez a demokrácia, csak mi nem jól csináljuk.
Pedig mi tudjuk, hogy a demokrácia nem jó dolog."

A rész uralmát az egész fölött megvalósító demokrácia és a diktatúra egy tőről fakad. Ez a közös eredet a hatalom birtoklásának vágya és akarása, melynek következménye mind a két politikai rendszer esetében az érdekérvényesítésből kirekesztettek kényszerű alávetettsége, az elnyomás.
A kettő közötti különbség „csupán” annyi, hogy a demokrácia alapja és hatalmi eszköze a hazugság, a diktatúráé pedig a nyílt erőszak.
A két rendszer közötti átjárhatóság természetes, közöttük a határvonal legtöbbször szubjektív megítélés kérdése.


2.-  Az indulás

A rendszerváltáskor minden feltétel adott volt ahhoz, hogy a demokrácia csillaga üstökösként világítsa be, a múlt században is nagy „sötétségeket” megélt, és elszenvedett országunk egét.
Balekokban semmi képen, de már szélhámosokban sem szenvedtünk akkor hiányt.

A tömegek jó szándékkal és optimistán viszonyultak a többpárti parlamentáris demokrácia bevezetéséhez, amit az első választásokon való nagyarányú részvétel is alátámaszt.
A változásokat levezénylő politikai elit a társadalom jobbítását szolgálni hivatott alternatívák hiányában – ahogy ez ilyenkor már lenni szokott - maga állt a negatív társadalmi változások élére.

A zsákutcás eszmékkel hatalmi ambícióikat leplezni próbáló érdekcsoportok megszervezték pártjaikat, és elkezdődött az évezred legnagyobb átverése.
Miközben a felszínen nagy nyilvánosság előtt zajlott a társadalomnak, mint emberi közösségnek a „humanizálása”, a háttérben, jórészt láthatatlanul folyt a társadalomnak, mint erőforrások működését megvalósító rendszernek a „dehumanizálása”.


3.- A kibontakozás

Az idő előrehaladtával a változások elindítói, a jóhiszemű és jó szándékú demokraták a perifériára szorultak, vagy teljesen kikerültek a politikai közéletből. A jóérzéssel nehezen, vagy egyáltalán nem vállalható hatalmi célok törvényszerűen beindították a kontraszelekciót.
Az ország sorsát alapvetően meghatározó politikai döntéseket legtöbbször prekoncepciók alapján, többségében hiteltelen, nem ritkán erkölcsileg sem feddhetetlen személyek hozzák.
Helyettünk, és megbízásunkból.(?)
A pártok által gerjesztett társadalmi megosztottság, a középszer uralmából eredő dilettantizmus és szervilizmus egyre mélyebben járja át, fertőzi meg a társadalom szinte minden területét.


4.- A beteljesülés

Amikor a demokrácia, a hazugság rendje már tarthatatlanná válik, amikor az éhező, a munkanélküli, az egzisztenciáját elvesztő, a gyerekeinek élhető jövőt biztosítani képtelen emberek kritikus tömege nem hiszi már el, hogy a demokrácia neki jó, az lesz majd a csúcs. Az igazi demokrácia.

A csúcs, és egyben a váltás is. Győz egy másik hazugság, az erőszak rendje, és az azt meghirdető új megváltó.
Simán, a jószándékú demokraták legnagyobb felháborodásától sem zavartatva, a demokrácia játékszabályainak betartásával átcsúszunk a tőke rejtett diktatúrájából, a nyílt erőszak rendjébe.
És a kör újra bezárul.


5.- Az élhetőbb demokráciákról

Sokan, és sokszor példálóznak a nyugati demokráciák eredményeivel, élhetőbb minőségével, és az ottani viszonyokat követendő mintákként állítják szembe a mi „létező” demokráciánkkal.
Figyelmen kívül hagyják az ilyen „optimista” tanácsok, hogy ezek a demokratikus országok száz évek óta nyesegetik a demokrácia vadhajtásait, amelyek minden igyekezetük ellenére, újból és újból kisarjadnak.

Az ő demokráciájuk nekik is meg nekünk is fáj, a mienk leginkább csak nekünk. Ők már a kiutat keresik a zsákutcából, mi pedig a hatalmi elit jóvoltából gőzerővel nyomulunk a semmibe. Pontosabban fogalmazva a tőke nyílt diktatúrájába, ami majdnem ugyanaz.

Mintha más választási lehetőségünk nem volna.

petibatya (egy demosztokrata)

 

A társadalmi közjó viszonylagos állapotát alapvetően az dönti el, hogy a központi hatalom birtokosai mennyiben, és milyen céllal használják fel a tudomány eredményeit a politikában, mint döntési folyamatban, és hogy a helyzetük adta lehetőségekkel élve (vagy visszaélve) mennyire teszik a „tudást” megszerezhetővé és hozzáférhetővé más közösségi szintű döntéshozók, és az egyének cselekedeteit közvetlenül meghatározó személyes döntések számára.


1.- A demokrácia „tudományos” részigazságai.

A hatalmat gyakorló politikai döntéshozók célja és feladata a demokráciákban a tudás, az információk azon szeletének elérhetővé, felhasználhatóvá tétele az alsóbb szintű döntési pontok a köz számára, amelyek:
- egyrészt a hatalom legitimitását alátámasztják,
- másrészt a birtokukban meghozható döntések és az azokat követő cselekedetek a gazdasági és társadalmi folyamatokat a hatalom által képviselt társadalmi csoportok érdekeinek megfelelően alakítják.

A nyílt diktatúrák esetében az előző „képlet” azok számára is elég világos, akiket a politika úgymond nem érdekel, hiszen az ilyen rendszerek a véleménynyilvánítás szabadságán túl erőszakkal korlátozzák az egyéni cselekvés szabadságát is.

Elméletileg a társadalmi közjó megvalósításának céljával működtetett tőkés társadalmak többpárti demokráciáit, ha szemléljük, egy ellentmondásos helyzettel szembesülhetünk.

A nyílt diktatúrák és a többpárti demokráciák között meglévő nyilvánvaló eltérések ellenére azt látjuk, hogy a hatalom természete alapvetően nem mutat változást.

Itt is megvannak - és a hatalom valódi birtokosainak támogatását élvezik - azok a részigazságokon nyugvó eszmék, és ideológiák, amelyek a társadalmi problémák megoldására látszólag különböző alternatívákat kínálva a választás lehetőségével - valójában a választás illúziójával - legitimálják a hatalmat.

A demokratikus úton választott pártpolitikusok lehetősége, és az általuk működtetett államhatalom célja a pénz- a tőketulajdonosok érdekeinek első szándékú érvényesítése a munkaerejét, tudását, az anyagi javakat, mint erőforrásokat birtokló tulajdonosok egyéni és csoportérdekeit megelőzően, és minden más - a tőke gyarapodását korlátozó - érdekkel szemben.


2.- Hatalmi érdekek

A demokratikus hatalomnak olyan egyénekre van szüksége, akiknek tudása és informáltsága szolgálni és biztosítani képes a tőke - természetesen a magán tőke - szakadatlan gyarapodását. Ez a kör egyrészt a bürokraták és technokraták viszonylag szűk rétege, másrészt az anyagi javakat és szolgáltatásokat egyre nagyobb és nagyobb tömegben igénylő fogyasztás- orientált egyének tömege.

A „kiművelt emberfők” sokasága a tőkés társadalom viszonyai között nem kívánatos a hatalom birtokosai számára.

A politikai folyamatok belső mechanizmusainak feltárása, átláthatóvá tétele a többpárti demokráciák hatalomgyakorlóinak éppúgy nem érdeke, mint a gazdasági és társadalmi folyamatokat ténylegesen meghatározó kölcsönhatások teljes körű megismerése, még kevésbé azok megismertetése a hatalmat legitimáló egyének közösségeivel.


3.- A bezárkózó hatalom

Az egyszerű állampolgár számára, választott képviselői ellenőrzésére kevés esély van, a politika kulisszái mögé betekinteni igen nehéz.

Az úgynevezett politikai elit ezt minden lehetséges indokkal, és eszközzel meg is akadályozza.
Megteheti, hiszen az információ-szolgáltatásra és a legkülönbözőbb hatalmi döntések titkosítására vonatkozó törvényeket is ők alkotják meg.
Ha ez a betekintés valamilyen "szerencsés" körülmény folytán mégis sikerül, a választópolgárnak a hatályos törvényeket is sértő tevékenységekkel, szakmai dilettantizmussal, megengedhetetlen összefonódásokkal, korrupcióval, a hatalommal való gátlástalan visszaélésekkel, és az erkölcstelenség eszenciájával kell szembesülnie.

A pártpolitikusok hiteltelensége, a pártok működésére alapozott politikai struktúra alkalmatlansága a közjó érvényesítésére és a köztársaság kívánatos formájának megvalósítására a választópolgárok számára egyre nyilvánvalóbbá válik.
Ez a „demokrácia deficit” tükröződik vissza a parlamenti választásokon való csökkenő részvételi arányokban, és azokban a felmérésekben is, amelyek tanulsága szerint a létező demokráciákat a megkérdezettek többsége alkalmatlannak tartja a társadalmi problémák kezelésére és megoldására.


4.- Blokkolt szellemi termékek

A gazdasági folyamatokat a harmónia irányába terelni képes tudás - ami ha új technológiák formájában esetleg már rendelkezésre is áll - nem igazán kaphat szabad utat.
Magánszéfekben és állami trezorokban elfektetve az emberi elme ezen új produktumai nem hasznosulnak. Nem szolgálhatják a jólétet és a környezettel való harmonikus viszonyt, mert alkalmazásuk meglévő (hatalmi) struktúrákat sértene, vagy pénzügyi szempontból - hosszú megtérülési idejük, netán ,,gazdaságtalan,” működtetésük miatt - nem elégítenék ki a tőke igényeit.


5.- Az állampolgár kiskorúsítása

A társadalmi folyamatok irányultságát eldöntő kölcsönhatások létrejöttében szabad utat kapnak, és meghatározó szerephez jutnak - így akarva vagy akaratlanul a politikai hatalom támogatását élvezik - azok a téveszmék, áltudományos elméletek, amelyek hamis tudati állapotot létrehozva az egyéni döntéseket és cselekedeteket törvényszerűen viszik el, a társadalmi irracionalitások elfogadásának, vagy az azoktól való elfordulás, és az agresszív szembefordulás irányába.

A hatalom bizalmának, és nélkülözhetetlenül szükséges támogatásának hiányában a kialakult „hangzavarban,, nem különül el, nem kap kellő ,,erősítést” a megalapozott tudás, a racionálisan gondolkodó ember hangja.
Ami ezzel törvényszerűen együtt jár, hogy az egyének sokasága nem rendelkezik a tudásnak azzal a minőségével, ami eligazítást nyújthatna a világ dolgaiban, s melynek segítségével az egyes ember, döntései, és cselekedetei során a valós érdekeinek megfelelően választhatná a jót, netán a legjobbat.

Az ehhez szükséges feltételek megteremtésével a mai demokráciák hatalomgyakorlói is adósak, és hatalmuk jellegéből adódóan ennek az adósságnak az általuk való törlesztésére kevés eséllyel számíthatunk.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az emberek tömegei eleve nem hisznek, vagy a hiteles tájékozódási pontok hiányában elvesztik hitüket az emberi tudásban, a racionális emberi cselekvés lehetőségében.
„Hiszen mit nyújtott az emberek többségének, az emberiség egészének a tudomány és a technika fejlődése?,,- fogalmazzák meg sokan így a kérdést, amit rögtön meg is válaszolnak. „Minden képzeletet felül múló pusztító háborúkat, éhínséget, nyomort, fizikai és lelki kiszolgáltatottságot, és egy instabil, a megsemmisülés határán egyensúlyozó pénzközpontú globális társadalmat”.


6.- A média szerepe

A tömegtájékoztatási eszközök működésének - mint az egyéni döntéseket a leghatékonyabban befolyásoló információ közvetítőnek -, a valóságot hamisan leképező virtuális világnak, és az egyre agresszívebb fogyasztásra ösztönző értékesítési stratégiáknak „köszönhetően,” az egyén realitásoktól történő elszakíttatása az ebben érdekeltek szándékainak megfelelően „jó hatékonysággal” zajlik.
Az ily módon erőszakosan kialakított hamis képi világnak a csodatévője és megváltója - kinek szolgálata nélkül természetesen nem lehetünk boldogok - más nem lehet, csak is a pénz.


7. – Az elbutulás végső stádiuma

A racionális cselekvés lehetőségének esélyét, majd hitét is elvesztő egyének fogékonnyá válnak az „egyszerű” megoldásokra, a „csodákra”, és a realitásoktól eltávolodva a legkülönbözőbb eszmék és ideológiák követőivé válva a csodákat ígérő „új messiást,” egy téveszme jegyében, vagy valamiféle megváltásban reménykedve akár a halálba is követni hajlandók.

A hatalom jóvoltából ezen az úton haladunk.

petibatya (egy demosztokrata)

 

 

A köztársaság a kényszerű alávetettség, és a zsarnokság feletti győzelem eszméje.

Egy köztársaságban a politikai hatalom forrása a nép, mely hatalom nem kötődik egyetlen társadalmi-gazdasági alakulathoz, érdekcsoporthoz sem, célja pedig nem lehet más, mint a közérdek képviselete, és a közjó érvényesülését biztosító társadalmi feltételek megteremtése.

Azok a társadalmak, amelyek nem felelnek meg a fenti kritériumoknak és a létezésükhöz elengedhetetlenül szükséges rendet csak a hazugság, (demokrácia), vagy a nyílt erőszak (diktatúra) eszközeivel képesek fenntartani, meggyőződésem szerint köztársaságnak nem nevezhetők.

1.- A nép, mint a hatalomnak forrása

A demokrácia a tőkés társadalom konszolidált változatának politikai berendezkedése. Feladata a tőketulajdonosok, a tőke érdekeinek elsődleges szolgálatát biztosító feltételrendszerek megteremtése. A rendszer legfontosabb eleme, a tőke szatelit pártjainak társadalmat megosztó versenye (harca) az állam feletti rendelkezési jogért.
A különböző zsákutcás eszmékkel megtámogatott és felöltöztetett politikai „irányzatok” valójában csak a különböző érdekcsoportok hatalmi ambícióinak leplezésére szolgáló paravánok. Ha a hatalmi célok úgy kívánják az eszmék eldobhatók és újakra cserélhetők, jószándékú, vagy kevésbé jószándékú írástudók ezeknek a „hasznosságát” még meg is indokolják.

A nép - mint ennek az új hatalomnak a kinyilvánított forrása – egyre kisseb reményekkel csak statisztál, és egyre világosabban látja, hogy igazából az ország fejlődését, vagy hanyatlását, és az egyéni sorsunkat is alapvetően meghatározó döntésekre, csak az egymással hadakozó középszert, a rosszakat, vagy a legrosszabbakat választhatja.

2.- A részérdekektől független hatalom

A rendszerváltással az egyéni érdekek érvényesülésének társadalmát választottuk.
A pártok célja a hatalom megszerzése, és annak birtokában az államot a képviselt részérdekeket szolgálva működtetni. A választójogi szisztéma és a politikai döntések mechanizmusa egyértelműen a hatalmat valójában birtokló rész (a tőketulajdonosok) érdekeinek megfelelőek. A hatalmi ágak egymást átfedik – a végrehajtó hatalom egyben a törvényhozó is – , nem ritkán eszement prekoncepciók megvalósítása zajlik, egymást követő diktatórikus ciklusokban.

3.- A közérdek és a közjó érvényesülése.

A társadalmi békében, a viszonylagos jólétben és a természettel harmonizáló társadalomban testet öltő közjónak a politikai elit még az értelmezéséig sem jutott el. Ettől függetlenül, mint hivatkozási alapot politikai oldaltól függetlenül, mint az utolsó érvet gyakran használják.

Azt a feltételezést, mely szerint a pártoknak a választók kegyeiért folyó versenye, és a politikusok cserélődése a hatalomban közelebb vinne bennünket a közjóhoz, az élet nem igazolta vissza.

Amivel nap, mint nap szembesülhetünk, az a társadalmi békétlenség egyre erősebb jelenléte, a technikai fejlettséggel és a felhalmozott emberi tudással összeegyeztethetetlen nélkülözés és nyomor, valamint a természeti környezet megállíthatatlannak tűnő pusztítása.
Amiben részünk van: a közjó helyett közrossz, fejlődés helyett hanyatlás.

4.- Demokrácia vagy köztársaság

A mindennapok valósága nem hagy kétséget afelől, hogy a többpárti parlamentáris demokráciák társadalmi viszonyai között is egy diktatúra, egy kőkemény elnyomó rendszer valósul meg, amelyben a nyílt diktatúrákhoz hasonlóan egyszerre van jelen a korlátlan szabadság, és az embert nyomorító zsarnokság.

A pártoknak a hatalom birtoklásáért folytatott küzdelme, a politikai harc folyamatosan újratermeli a győztesek és vesztesek, a kirekesztettek és alávetettek táborát. Így a pártok működésére alapozott képviseleti demokrácia a társadalmi békétlenség hordozójává vált, s a harcot - mint az egyéni és csoport érdekek érvényesítésének módját - a társadalom elfogadott, mi több intézményesített programjává emelte.

Mára ezek az intézményesített keretek váltak az egyes társadalmak, fennmaradását és fejlődését biztosítani képes progresszív értékrendek érvényesülésének, a társadalmi közjó szolgálatának, végső soron a racionális emberi cselekvésen nyugvó köztársaság megvalósításának a legfőbb korlátjaivá.

El kell kezdeni, ezeknek a ma már egyre nyilvánvalóbb korlátoknak a lebontását, és egy köztársaság valódi népfenségen nyugvó politikai intézményrendszerének megalkotását, majd megvalósítását.

Talán még nem késő.

petibatya (egy demosztokrata)

 

Amit ma választhatok

A demokrácia délibábja mára nálunk is végleg szertefoszlott, bár nagyon úgy tűnik számomra, hogy a mindennapok egyre ridegebb valósága még nem elég rideg ahhoz, hogy a politikai elit, és az írástudók gondolkodni is hajlandó része ezt belássa.

Az újkori demokrácia a tőkés társadalom politikai intézményrendszereként is felfogható. Ebből levezethető egy nagyon egyszerű összefüggés, mely szerin: demokrácia=kapitalizmus.
A demokrácia feladata ennek megfelelően nem más, minthogy a politikai döntéseken keresztül a legfőbb hatalmi centrum – az állam – működése mindenek előtt és minden körülmények között a tőke, a tőketulajdonosok érdekeit szolgálja.

Ennek a feladatának a társadalom „konszolidált” viszonyai mellett a választás lehetőségének illúziójával ideig, óráig képes is megfelelni.
Választhatunk azok között a pártok és politikusaik között amelyek, illetve akik elsősorban a tőke, majd a saját és konkrét hatalmi csoportok érdekeit fogják döntési helyzetben képviselni a közösség egészének érdekeivel szemben.
Megválaszthatjuk tehát urainkat és parancsolóinkat, akik a politikai rendszer felépítéséből, annak irracionalitásából eredően, ha akarnák, sem tudnák a köz javát, a békét, a jólétet és a harmóniát szolgálni.

A demokrácia egyik abszurditása, hogy a közös ügyeink intézésére megbízást kapott politikusoktól várható el legkevésbé, hogy annak a követelménynek, amiért elméletileg megválasztattak, meg is feleljenek. (a közérdek, és a közjó képviselete és minél teljesebb érvényesítése).
A demokrácia felszentelt papjai és legfőbb védelmezői pedig, ahelyett, hogy a rendszer alapvető ellentmondásait próbálnák feltárni, és megszüntetni, úton-útfélen a választók éretlenségét ostorozzák, és a választott (?) hatalommal szembeni civil kurázsit hiányolják.


A demokrácia diktatúrája

A mindennapok valósága nem hagy kétséget a felől, hogy a többpárti parlamentáris demokráciák társadalmi viszonyai között is egy diktatúra, egy kőkemény elnyomó rendszer valósul meg, amelyben a nyílt diktatúrákhoz hasonlóan egyszerre van jelen a korlátlan szabadság, és az embert nyomorító zsarnokság.

A demokrácia és a diktatúra valójában egy tőről, a hatalmi pozíciók birtoklásának, és az azzal együtt járó kényszerű alávetettségi állapot fenntartásának szándékából ered.

A két rendszer közötti átjárhatóság nyilvánvaló, a történelmi példák nem ismeretlenek számunkra.
Amíg ez az állapot a megtévesztéssel fenntartható, addig a „véleményformálók” demokráciáról beszélnek, és a hatalmi elvárásoknak megfelelően e mellett érvelnek. A váltást követően ezek az érvelések erőtlenné, hatástalanná válnak, és végül átveszi helyüket az új - nem ritkán az időközben megvilágosult és megtért régi – véleményformálók közvetítésével a győztesek érvrendszere.

A valódi hatalmat ez a „változás” különösebben addig nem zavarja, amíg a tőke hasznát szavatoló „rend”, fenntartható, amíg az „üzletmenet” megfelelő profitot biztosít.


A társadalmi csapda mibenlétéről

1.- Foglyai vagyunk a demokrácia politikai és hatalmi struktúrájának.
2.- Szemléljük, és többségében tudatlanul részt veszünk egy ostoba politikai színjátékban.
3.- Elszenvedjük, és utódainkra átörökítjük a hatalomgyakorlás valóságából eredő korlátlan szabadság, és zsarnokság fizikai és mentális következményeit

Egy olyan csapdában vagyunk mi szegények és gazdagok, rablók és pandúrok - nemre, korra, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül – amiből szabadulni csak együtt van esélyünk.

Nem más ez a csapda, mint a hazugság csapdája, ami hol lazábban, hol szorosabban attól a pillanattól tart fogva bennünket, amikor a sors kegyelme révén elnyert, és a társai bizalma által megerősített hatalmat az ember először használta fel önző módon a maga javára, hazug módon elhitetve önmagával és másokkal is, hogy az így létrejött hatalom szolgálhat mást is, mint a köz javát.

Egy igazi választással - a lejárt szavatosságú politikai eszmék felmelegítése, és a hatalomért folyó kíméletlen küzdelem folytatása helyett - adjunk esélyt magunknak a pozitív irányú társadalmi változásokra.

Legyen lehetőségünk a hanyatlás és fejlődés lehetséges társadalmi kimenetei közül azt választani, amelyik számunkra, és a következő generációk számára is egyaránt elfogadható.

petibatya (egy demosztokrata)

 

A kérdések

"Világunkat csak a felismert igazságok megcselekvése viszi előre, minden más, csak árt neki."

1._Mik azok az igazságok, amelyeket fel kell ismerni?
2._Ki határozza meg, mi az igazság?
3._Hogyan lehet egy igazságot "megcselekedni"??

"......és az azt kiszolgáló politikai intézményrendszer az igazságok felismerésének legfőbb akadályozója, ledönthetetlennek tűnő korlátja. "

4._Ha valaki már meghatározta, hogy mi az igazság, hogyan lehet annak felismerését (bárkinek is) akadályozni??


A válaszgondolatok

A.- Először talán röviden arról, hogy világunk (az emberi társadalom) „előre vitele” alatt mire gondolok.

Nyilvánvalóan a fejlődésre, ami nálam a harmónia megvalósulása irányába ható társadalmi folyamatok dominanciájával azonos, amelyek csak a közjót szolgáló cselekvési minták és társadalmi viszonyok megcselekvésével, illetve megteremtésével valósulhat meg.

Egy kicsit bővebben a közjóról:
A társadalmi közjó nem más, mint egy racionális cselekvési minták és társadalmi viszonyok által meghatározott olyan értékrend, amely a társadalom tagjai számára elfogadható egyenlőtlen viszonyok mellett képes az embernek, mint közösségi lénynek az érdekeit szolgálva a társadalom fejlődését (hosszú távú fennmaradását) biztosítani.

A társadalmi közjó, mint elméleti kategória tartalmát illetően az emberi társadalmak fejlődésével párhuzamosan folyamatosan változó, viszont célját tekintve történelmileg változatlan értékrendként határozható meg, és ily módon felfogható a mindenkori társadalom ideális értékrendjeként, az adott társadalom kívánatos jövőképeként is.

A társadalmi közjónak az egyén által közvetlenül is jól érzékelhető két eleme a társadalmi béke és a társadalmi jólét. A társadalmi közjónak mára a legmeghatározóbb részévé vált harmadik alkotó eleme a társadalom és a természeti folyamatok harmóniája.

B.- Mi fogadható el a józanész, és a lelkiismeret által a társadalmi erőforrások, a társadalom, mint rendszer működtetésének, működésének céljaként?

A társadalom működésének, a társadalmi erőforrások működtetésének racionális célja nem lehet más, csak az őt létrehozó, s egyben a rendszer részét is képező EMBER szolgálata. Ez a „szolgálat” kizárólag a rendszer harmonikus működésével, a társadalmi közjónak az érvényesülésével teljesedhet ki, és válhat valóra.

Az ember cselekedeteinek értelmét, morálisan és racionálisan is elfogadható célját, „önző” módon, ennek a létezését biztosítani képes rendszernek - nevezetesen a globálissá vált emberi társadalomnak - a harmonikus működtetésére való törekvés, a közjó megvalósításának a szándéka jelentheti.

Az időben egymás mellett létező, és egymást átfedő generációk és nációk tagjainak együtt, egyenrangúakként, egymást kiegészítve és segítve - kell egy olyan társadalmat, egy olyan folyamatosságot biztosítani tudó rugalmas rendszert alkotniuk, - amely a külső rendszerekhez való alkalmazkodó képességét a rendszert alkotó egyének tudatosan vállalt cselekedeteinek köszönhetően, a harmónia újból és újbóli megteremtésével, - a lehető legtávolabbi időpontig kitolhatja az emberi létezés végső határát.


1.- "Mik azok az igazságok, amelyeket fel kell ismerni?"

Azok a racionális cselekvési minták és társadalmi viszonyok, amelyek a társadalom tagjai számára elfogadható egyenlőtlen viszonyok mellett képesek az embernek, mint közösségi lénynek az érdekeit szolgálva a társadalom fejlődését (hosszú távú fennmaradását) biztosítani.

2.- "Ki határozza meg, mi az igazság?"

Az igazság az „csak” úgy van, felismerni kell tudnunk és talán azt követően megfogalmaznunk. Megfogalmaznunk első sorban a magunk számára, és lehetőséget teremteni mások számára is a megismerésre és a felismerésre.

3. "Hogyan lehet egy igazságot "megcselekedni"??"

Azokat a felismert cselekvési mintákat követem (cselekszem meg), amelyek az embernek, mint közösségi lénynek az érdekeit szolgálva a társadalom fejlődését (hosszú távú fennmaradását) biztosítják.

4."Ha valaki már meghatározta, hogy mi az igazság, hogyan lehet annak felismerését (bárkinek is) akadályozni??"

Ha valaki „felismeri” az igazságot, az önmagában kevés. A korábban igazságnak hitt ismeretek (immár dogmák) igazként való továbbélésében érdekeltek, a felismerés hatását mindig is akadályozták, késleltették.
Hogy az új felismerés hatni tudjon, időre, az összevetés lehetőségre, és nem ritkán a gondolkodás, a gondolati sémák megváltoztatására volt, van szükség. (Galilei példája)

Én ezeket gondolom.

petibatya (egy demosztokrata)
(A forrás)

A társadalom a döntéseinket követő cselekedeteink révén válik elviselhetetlenné, nem ritkán embertelenné, és értelemszerűen, döntéseink és cselekedeteink tehetik élhetővé is, ha tetszik az emberi boldogság megtalálásának közegévé.

A társadalmi folyamatokat nem egy láthatatlan kéz irányítja, hanem a rendszer domináns szerveződése (erőközpontja, hatalmi centruma), amely „működésével” a társadalmi alrendszerek mozgási irányát megszabja, azok kölcsönhatásait befolyásolva az adott társadalmat más társadalmaktól elkülönítetten - egyúttal az azokhoz való illeszkedést is alapvetően meghatározva - a társadalmat egységes egészként egyben tarja.

Egyéni döntéseink és cselekedeteink a közösen megvalósított társadalmi folyamatokban összegződnek, melyeknek az eredője csak egy irányba mutathat.


Vagy fejlődés, vagy hanyatlás.

Nincs harmadik út!

A hanyatlás ténye ma már azok számára is nyilvánvaló, akik eddig másként látták, vagy nyilvánvaló érdekeket képviselve másként láttatták.

Jobbító szándékú egyéni kezdeményezéseinkkel a hanyatlást, addig meg nem állíthatjuk, amíg a hatalom bennünket a hazugságok megcselekvésére ösztönözve vagy kényszerítve, működésével a társadalom szétesését gerjeszti, és egy rugalmatlan, életképtelen társadalom létrehozását és fennmaradását szolgálja.

A fejlődésnek, - a társadalmi folyamatok harmónia irányába történő elmozdításának - addig semmi esélye nem lehet, amíg a központi hatalom, és az azt kiszolgáló politikai intézményrendszer az igazságok felismerésének legfőbb akadályozója, ledönthetetlennek tűnő korlátja.

petibatya (egy demosztokrata)

Hatalmi céljaim ugye nem lévén, én csak megpróbálok itt az elmúlt 20 évre emlékezni, és az általam látható, és érzékelhető valóság ismeretében néhány kérdést megfogalmazni, és a lehetséges jó válaszokat  majd megtalálni.

A változásról

A pozitív irányú változások befogadására kész társadalmunk a rendszerváltás meghatározó aktusaként parlamenti választások útján tért át a többpárti demokráciára. A szabad választásokig hazánk nagyobbrészt a leváltott, kisebb részt az azt megelőző politikai rendszerek keretei között szocializálódott politikai és értelmiségi elit közreműködésével és irányításával, a társadalmi konszenzus békés útján jutott el. Az azóta lezajlott rendkívül gyors változások során társadalmi alrendszerek sokasága esett szét, és számtalan új alrendszer jött létre a gazdasági és a társadalmi szféra valamennyi területén.

Talán alkalmazkodó képességünket is minősíti, hogy néhány év alatt szinte tökéletesen sikerült idomulnunk ahhoz a világhoz, amit ma globális tőkés társadalomként szoktunk meghatározni.
Ezt a gyors, nem minden előzmény nélküli alkalmazkodást minősítik vezető politikusaink, a minket elfogadó államok, és befogadó nemzetközi szervezetek képviselői pozitívan, és ugyanezt az alkalmazkodást élték, s élik meg negatív élményként a társadalom többségi részét kitevő vesztes társadalmi csoportok tagjai.

A változások vitathatatlan eredménye, hogy kialakultak a parlamentáris demokrácia intézményes keretei, szabad a véleménynyilvánítás, és mind a mai napig sikerült elkerülni az állami intézmények csődjét, és az azzal járó totális gazdasági és társadalmi anarchiát. Nehezen tagadható ugyanakkor, hogy az állam és a legkülönbözőbb társadalmi alrendszerek működését szinte minden területen a kiszámíthatatlanság, és az ebből eredő kaotikus állapotok jellemzik. Ennek bizonyságául elég talán, ha a fekete gazdaság több mint harminc százalékos becsült arányára, a mezőgazdaság helyzetére, az egészségügy, az oktatás, vagy az igazságszolgáltatás területeire utalunk. A felsorolás sajnálatos módon szinte vég nélkül folytatható lenne.

Jelentősen átrendeződtek a társadalom belső hierarchikus viszonyai

A választópolgároktól az átalakítás levezénylésére felhatalmazást nyert „régi-új` politikai elit, a megszerzett társadalmi bizalommal visszaélve, részben saját kapcsolati rendszeréből létrehozta a nagytőkések, az új burzsoázia szűk csoportját, mely csoport kiegészült a joghézagok „etikátlan, de nem törvénytelen` kihasználóival, és a hatályos törvények és alapvető erkölcsi normák leggátlástalanabb megszegőivel. Az átrendeződött társadalmi hierarchia csúcsaira tehát igazából csak a hatalomgyakorló politikai elit, s annak rejtett kapcsolatrendszere, a hatályos törvények kijátszói, és a törvények gátlástalan megszegői kerülhettek. Az a néhány kivételes eset, ami ezektől eltérő módon, úgymond a tényleges piaci viszonyok közötti kiemelkedés példái lehetnének, csak erősíti a „szabályt”.

A társadalmi értékrend meghatározó cselekvési mintáivá a rendszerváltás után a bármi nemű hatalom önös célok érdekében történő felhasználása - a hatalommal való visszaélés - a törvények kijátszása, és a törvények gátlástalan megszegése váltak. Azok a személyek, akik helyzetüknél fogva, vagy a belső morális gátak miatt ezeknek a cselekvési mintáknak a követésére alkalmatlannak bizonyultak, az önkizsákmányolás és a „prostitúció” legkülönbözőbb formáinak alkalmazásával is csak a társadalmi hierarchia második szintjén tudtak és tudnak bizonytalan ideig megkapaszkodni. A társadalom nagy többsége jóval a rendszerváltást megelőző életszínvonal alatti lehetőségek között, napról napra megújuló küzdelmet folytat a fennmaradásért, az esetleges kiemelkedésért. A társadalom egyre nagyobb hányadát kitevő legalsó rétegek tagjainak, szinte az esélye is megszűnt sorsa jobbra fordítására.
Az értékteremtő munka - ha egyáltalán munkalehetőség adódik - és a törvénytisztelő magatartás kevés esélyt ad a kiemelkedésre.

A többpárti demokrácia eltelt évei alatt a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lettek, és a beindult kasztosodás erősödő tendenciája mellett ez a folyamat szinte megállíthatatlannak tűnik.

Tekintettel arra, hogy a ma létező társadalmi egyenlőtlenség - ami inkább hasonlít a latin-amerikai, mint az európai mintákhoz - a nemzetgazdaság outputjainak jelentős csökkenése, és a korábban rendelkezésünkre álló társadalmi erőforrások eddig igazából fel sem mért értékvesztése mellett a felsorolt cselekvési minták érvényesülésének következtében alakult ki, ezért az racionális gazdaság- vagy társadalomfilozófiai érvrendszerrel alá nem támasztható, meg nem védhető.

A társadalmi egyenlőtlenség kialakulási módjának és mértékének általános elutasítása a társadalmi békétlenség legkülönbözőbb megnyilvánulásaiban tükröződik vissza.

- A politikai pártok aktív közreműködésével egymás ellen fordított vesztes társadalmi csoportok között állandósuló harcban.
- A bűnözés legkülönbözőbb formáinak példátlan térnyerésében.
- A kilátástalan és önpusztító életpályákban.
- A pénzközpontú életstratégiák kényszerű felvállalásában,
- A rendszerváltó politikai elitnek, a politikának és az államhatalomnak a hiteltelenné válásában.
- Általában a többpárti demokrácia - a polgári demokrácia - iránti bizalom elvesztésében.

Érdekes tanulsággal szolgálna, ha megvizsgálnánk a következőket.

- A jelenlegi és az elmúlt választási ciklusok során milyen kvalitású személyeket juttattunk be a társadalom működését alapvetően meghatározó legfőbb döntéshozó testületbe, a parlamentbe?
- Kik voltak és kik ma az állami intézményrendszer és vállalati szektor első számú irányítói?
- Milyen volt és milyen ma a törvényalkotó politikai döntések előkészítettsége?
- Milyenek az állam működését ellenőrző mechanizmusok, és mennyire hatékonyak a visszacsatolás technikái?
- Erkölcsileg mennyire hitelesek a politikai döntéshozók, és a részérdekek megjelenítői?
- Szakmailag mennyire autentikusak a döntések előkészítői és a végrehajtó hatalom legfőbb irányítói?
- milyen a politikai folyamatok szereplőinek úgynevezett „társadalmi beágyazottsága”, elfogadottsága?
- Milyen célok elérésének szándéka vezérelte és vezéreli a megválasztott politikai elit döntéseit és cselekedeteit?
- Mennyire jellemzi a politikát, mint döntési folyamatot, és ennek "folyományaként" az állam működését a ráció, mint elvárható alapkövetelmény?

Az előző kérdésekre adható válaszok a politikai idiotizmus napi megnyilvánulásaitól elvonatkoztatva is csak kiábrándítóak lehetnek.
Ami a lehetséges kedvezőtlen válaszoknál is kétségbe ejtőbb: az általunk ténylegesen követhető minta hiánya!
Hiszen azok a gazdaságilag fejlett országok, amelyekhez érdekeinket helyesen felismerve, a kölcsönösen előnyös együttműködés reményében csatlakozni szeretnénk ugyan ezekkel a problémákkal, s e problémák társadalmi következményeivel küszködnek.
Ezeknek az országoknak a helyzetét vizsgálva is jól látható, hogy az előzőekben körülírt hatalmi válságnak, az abból eredeztethető társadalmi problémáknak a megoldását nem teszi könnyebbé a fejlettebb gazdaság, és az életszínvonal lényegesen magasabb szintje. Azt a megállapítást, mely szerint az egyes társadalmak belső problémáinak - és a globális tőkés társadalom válságának - megoldása nem elsősorban pénz kérdése, számunkra jól érzékeltetheti a Németország keleti tartományaiba az ország egyesítését követően eszközölt óriási tőkeinjekció hatástalansága is.

Az elmúlt évek társadalmi történéseit illetően a törvényalkotó, és az állam működését közvetlenül irányító politikai elit tagjainak egyéni felelőssége megkérdőjelezhetetlen.
Jobbító szándékukat nem vitatva, mentségükként és nem felmentésükként kétséget kizáróan megállapítható, hogy mai társadalmunk gazdasági és morális állapotaiért elsősorban nem ők, hanem az a jónak hitt - a társadalom többsége által közjót szolgálónak képzelt - új politikai struktúra és politikai döntési mechanizmus okolható, amely őket a pártok működésére alapozott képviseleti demokrácia viszonyai között véletlenszerűen, belső értékeiktől jórészt függetlenül döntési helyzetbe emelte, és racionálisan megalapozatlan döntéseiket kikényszerítette.

A rendszerváltó politikai elit kiemelkedő személyiségeinek - kiknek többsége mára a politikából kikerült, vagy annak perifériájára szorult - elvitathatatlan érdeme ugyanakkor, hogy déli és keleti szomszédainktól eltérően sikerült, ha a társadalom erózióját nem is, de a rendszerben kódoltan benne rejlő földcsuszamlásszerű társadalmi tragédiákat elkerülnünk. Ezek a politikai személyiségek ily módon a lehető legtöbbet megtették, amit ingatag társadalmi támogatottságuknál fogva, a világban uralkodó politikai és gazdasági folyamatok keretei között a többpárti demokrácia viszonyi között egyáltalán megtehettek.

Reményeink és pozitív képzeteink a jövőt illetően a többpárti demokráciára való áttérés idején, ha voltak - sokunknak voltak - illúziónak bizonyultak, s mára jórészt szertefoszlottak. A mindennapok valóságával szembesülve mindannyiunk számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy az út, amelyen közös akarattal, hittel és bizakodással együtt elindultunk nem a közjó megvalósításának útja.
Olyan újabb zsákutcába kerültünk, amelyen minél tovább haladunk, annál inkább eltávolodunk a KÖZJÓ megvalósításának céljától, s mely utcából a kikerülés lehetőségét azok is buzgón keresik, akik az „út csapdáiról” nálunk lényegesen több tapasztalattal rendelkeznek.

Igen rövid idő alatt eljuthattunk mi is annak a felismerésig, hogy - a kommunista társadalmakhoz hasonlóan - a tőkés társadalom is alkalmatlan a helyi, és a globálissá vált emberi társadalom működési zavarainak megoldására. Alátámaszthatja ezt a felismerést nyugati elemzők azon állítása, mely szerint ezeknek a problémáknak a kezelésében a nemzetállamokhoz hasonlóan a liberális állam, és az "emberarcú" szociális piacgazdaságot évtizedeken keresztül működtető jóléti állam is csődöt mondtak.

Az előzőek ismeretében talán joggal kérdezhetjük a következőket.

- A polgári demokrácia - melynek keretei között ezek az államformák létrejöttek és működnek - kiváltója, netán okozója lehetett ennek a bizonyos "csődnek"?
- Megváltoztathatóak-e a demokrácia játékszabályi korunk és az elkövetkező korok követelményeinek figyelembevételével.
-  Vajon élhetőbbé tehető-e társadalmunk, ha ezek a játékszabályok változatlanok maradnak?

A fenti kérdésekre a válaszokat nem ismerem, csak keresem. Azzal a véleményemmel viszont egészen  biztosan nem vagyok egyedül, hogy a sokat emlegetett hatalmi válság, és a naponta megtapasztalt értékválság okainak feltárása, megismerése nélkül, esélyünk sem lehet a pozitív irányú társadalmi változásokra..

petibatya (egy demosztokrata)

 

Ideje lenne megkérdezni magunktól az alábbiakat?

Meddig és miért jó nekünk az, hogy az ország irányítását a hatalom kisajátítására törekvő, a hatalomért egymással hadakozó személyekre és pártokra bízzuk?

Meddig és miért jó nekünk az, hogy a társadalom működését alapvetően meghatározó politikai döntéseket különböző érdekcsoportoknak, a részeknek elkötelezett, erkölcsileg sem mindig feddhetetlen személyek hozzák?

Meddig és miért jó nekünk az, hogy a társadalom működésének szabályozására hivatott állami intézményrendszer irányítását dilettánsokra bízzuk?

Meddig és miért jó nekünk az, hogy a közösségi javakat egyesek korlátlanul megcsapolhatják, amíg mások számára az emberi lét alapvető feltételei sem biztosítottak?

Meddig és miért jó nekünk az, hogy a társadalmat tudatosan megosztó, valójában a saját hatalmi ambícióik által vezérelt pártok mögé, egymás ellenségeivé válva besorolunk?

Meddig és miért jó nekünk az, ha a társadalmi békétlenség és a társadalmi egyenlőtlenség szinte
megállíthatatlannak tűnő módon növekszik?

Meddig és miért jó nekünk az, hogy unokáinkra nem gondolva, önző módon, és gyorsuló ütemben éljük fel a természeti erőforrásokat?

Meddig és miért fogadjuk el azt, ami morálisan és racionálisan is elfogadhatatlan?


Még két kérdést érdemes megválaszolni. (nem csak magunknak)

Meddig és miért jó nekünk a demokrácia, ami teret és keretet biztosít mindannak, ami a közjó helyett, a közrosszat szolgálja?

Meddig és miért jó nekünk az, ha megváltoztathatatlanként elfogadjuk az elfogadhatatlant, amikor a változtatás, a jobbítás lehetősége és esélye a kezünkben van?


Az n-2. politikai hazugság: „A  demokrácia jó dolog, csak mi nem jól csináljuk.”

petibatya (egy demosztokrata)

 

 

1.- Kié a hatalom?

Erre a kérdésre vonatkozóan köztársaságunk alaptörvénye, az alkotmány egyértelműen rendelkezik.
„2. § (2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.”

A nép az én felfogásom szerint, az ország állampolgárainak összessége.
Ennek megfelelően a választott képviselőknek a közösség egészének érdekeit, - a társadalmi békében, a viszonylagos jólétben és a természeti környezettel harmonizáló társadalomban megtestesülő közjót - kellene képviselni, és annak érvényesülését minden lehetséges eszközzel elősegíteni.
Tudjuk, mert látjuk: nem ezt teszik.
A választott képviselők nem erre kapnak ugyanis felhatalmazást, és a demokráciában a közjót szolgáló politikai döntések feltételei nem biztosítottak.

A tőkés társadalomban lényegéből következik, hogy a valódi hatalom minden kétséget kizáróan a magánbankok és a nemzetközi pénzügyi központok, vagyis a tőketulajdonosok kezében van.

Győzelmi esélye a polgári demokrácia békésebb időszakaiban csak annak a pártnak lehet, amelyik programjában nem kérdőjelezi meg a tőketulajdonosok előjogait, és ennek az "elvárásnak" a párt döntési pozícióba juttatott képviselői is a legmesszebbmenőkig megfelelnek.

A tőkés társadalom polgári demokráciának nevezett rejtett diktatúrái, és a nyílt elnyomó rendszerei egységesen elfogadják a tőkének (a tőketulajdonosoknak), és a nemzetközi pénzügyi központoknak a parlamentek fölött álló megkülönböztetett státuszát.
A választási szisztéma, és a hatalomgyakorlás módjának és eredményének ismeretében jól látható, hogy választott képviselőink elsősorban ennek az antidemokratikus hatalomnak a szolgálatára, és nem a közösség egészének érdekeit megtestesítő közjó képviseletére és megvalósítására kapnak megbízást.

A hatalom minden látszat ellenére nem a választott politikai döntéshozók birtokában van, hanem azokéban, akik a társadalom megosztását, a pártok közreműködésével folytatott szemfényvesztő politikai cirkuszt pénzügyileg megfinanszírozták.

Nem nehéz pedig belátni, hogy a társadalmi erőforrások működtetését nem lehet egyszerre két, egymással ellentétes célnak alárendelni. Vagy a közjó érvényesítése, vagy a tőke szakadatlan gyarapítása lehet a cél. Ma ez utóbbi a hatalomgyakorlás célja, ami természetesen meghatározza és áthatja a társadalmi folyamatok jellegét és irányultságát is.

2.- Mi az, ami megoszt?

Ami a társadalmat ma megosztja valójában nem más, mint a hazugságok egymásra épülő, egymást kiegészítő és erősítő rendszerei, eszköze pedig a demokrácia politikai intézményrendszere, ami ezeknek a hazugságoknak teret, lehetőséget, - és hol rövidebb, hol hosszabb ideig - társadalmi legitimitást biztosít.

A társadalmi erőforrások működtetésének, morálisan és racionálisan elfogadható célja, csak a társadalmi békében, a társadalmi jólétben, és a természeti környezettel harmonizáló társadalomban testetöltő közjó szolgálata lehet. A társadalom ilyen irányú működtetésére a „részek” uralmát, a kényszerű alávetettséget állandósító demokrácia politikai intézményrendszere nem lehet alkalmas.

A pártoknak (a részeknek) a hatalom birtoklásáért folytatott küzdelme, a politikai harc folyamatosan újratermeli a győztesek és vesztesek, a kirekesztettek és alávetettek táborát. Így az „eredeti szándéktól” eltérően a pártok működésére alapozott képviseleti demokrácia a társadalmi békétlenség hordozójává vált, s a harcot - mint az egyéni és csoport érdekek érvényesítésének módját - a társadalom elfogadott, mi több intézményesített programjává emelte.

Hibás (hazug!) a demokrácia azon alapvetése, mely szerint a pártok által a szavazók kegyeiért folyó verseny, és a részérdekeket képviselő politikusok cserélődése a hatalomban a közérdeket, a közösség egészének javát szolgálja.

3.- A demokrácia hatalommegosztása fikció

Az alkotmányból:
„2. § (3) Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”

„Ha a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalommal ugyanabban a személyben vagy ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó vagy az ilyen testület zsarnoki törvényeket fog hozni, s azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani.” (Montesquieu)

Minden párt működésének célja az állam fölötti rendelkezési jognak, a politikai hatalomnak a megszerzése és megtartása. Amelyik szervezet nem ezt tekinti céljának, az nem nevezhető pártnak.
Ne legyenek kétségeink, az aki a politikai hatalmat akarja az a törvényhozás, a végrehajtás és az ítélkezés hatalmát egyszerre akarja, és a demokráciában mindezeket meg is kaphatja.

A hatalommegosztás a pártok érdekeinek ellenére való törekvés, amit a demokrácia politikai intézményrendszere sem részesít előnyben.

Egyáltalán lehet-e hatalommegosztásról beszélni ott, ahol a politikai intézményrendszer eleve kizárja az állampolgárok egyenrangú képviseletét, és a politikai döntésekben a közösség egészének érdekeit szolgáló közjó érvényesülését?
Hiszen kormány alakítására (a rendszer logikájából eredően) az a párt kap megbízást, amelyik a választók többségének szavazatait elnyerve nagyobb létszámban küld képviselőt a parlamentbe. A végrehajtó és törvényhozó hatalmat jól láthatóan csak „egy érdekeltségi körön belüliek” birtokolhatják.

Közismert gyakorlat, hogy a pártok vezető szervei - a pártelitet alkotó egyének csoportja - a hatalmi intézmények birtokba vételét követően nem csak választóiktól (a választóknak tett ígéretektől), de magának a pártnak a tagságától is eltávolodik, és egy nehezen, vagy egyáltalán nem kontrollálható független döntési központtá alakul át.
A társadalom megújuló válságai, és a hatalomból kirekesztett érdekcsoportokat képviselő úgynevezett ellenzéki pártok ugyancsak részérdekeket érvényesíteni akaró destruktív magatartása - hiszen ezeknek a pártoknak is a hatalom megszerzése az elsődleges célja, és nem a közjót szolgáló megoldások keresése - ennek a független döntési központnak, és a politikai döntéseknek egyre nagyobb centralizálódását, s végül „egy kézbe” kerülését vonja maga után.

A parlamenti többséget maga mögött tudó végrehajtó hatalom így „szabad kezet” kap, és szolgálja azt, amit a párt, és a párt létezését biztosítók érdekei megkívánnak.

4.- Hatalommegosztás másként

A demokrácia választójogi rendszere, politikai döntési mechanizmusai, és az egy tőről fakadt hatalmi ágai értelemszerűen a tőkés társadalmat, a tőkét hivatottak szolgálni. Ez a gyakorlat – bármennyire is állítják az ellenkezőjét a demokrácia elkötelezett hívei - nem eshet egybe a közösség egészének érdekeivel, a közjó szolgálatával.

A hatalmi ágak szétválasztását a demosztokrácia elképzelt modellje a demokratikus közösségekre alapozottan, alulról, egymástól függetlenül felépítve valósítja meg. A kiválasztás szempontja a múltbeli tevékenység, az egyének által korábban nyújtott teljesítmények, és nem az ígéretek, és nem a média által megformált politikai „áru”.

A demosztokrácia politikai felépítményében a legméltóbb személyek "kompetenciája" a döntés, a leghivatottabbaké a valóság feltárása, a legkreatívabbaké a részérdekeket kiegyensúlyozottan ötvöző racionális alternatívák kidolgozása, és a leghozzáértőbbeké az állami intézmények irányítása.
A politikai döntési folyamatok különböző szegmenseiben minden felhatalmazást nyert személy azon a területen teszi a dolgát, ahol azt a közjót szolgálva, a társadalom egésze számára hiteltérdemlően teheti.


Összegzés

Az újkori demokrácia választójogi rendszerei és döntési mechanizmusai a tőkés társadalom hatalmi céljának megfelelően a tőke érdekeit szolgálják.
Bármennyire szeretnénk is, de nem szolgálhatnak más célt a társadalmat megosztó politikai pártok választott, és „delegált” képviselői sem.

Annak érdekében, hogy a politikai döntések a kívánatos hatalmi célként elfogadható közjót, és ne a tőkét szolgálják, meg kell változtatni a választójogi szisztémát, és ésszerűsíteni kell a politikai döntések gyakorlatát.

A jelenlegi állapotokból kiindulva, ezekre a változtatásokra tesz javaslatot a demosztokrácia modellje.

Meggyőződésem, hogy amíg a hatalom megoszt, vagy megoszthat bennünket, és nem mi osztjuk meg a hatalmat, addig a köztársaság egyenrangú és szabadok polgárai nem lehetünk.

A megosztottak sorsa pedig nem lehet más, csak szolgasors.

petibatya (egy demosztokrata)

 

Elérkezett az ideje annak, hogy megalkossuk az anyagi világ, s benne az emberi társadalom lényegét jelentő változás leképezésére alkalmas, - a társadalom belső folyamatait megrázkódtatások nélkül a közjó megvalósításának irányába kibontakoztatni képes - rugalmas társadalom modelljét, és a társadalmi tudat meghatározó eszményévé a közjót, a társadalmi harmóniát emeljük.

A társadalmi békét és a társadalmi jólétet megvalósító, a természeti folyamatokkal harmonizáló társadalmat, a valódi demokráciát (demosztokráciát), csak egyenrangú polgárok közös akarata és cselekvő részvétele teremtheti meg.

petibatya (egy demosztokrata)